A kiállítást megnyitja: Bihari Ágnes művészeti író, fotográfus
Fuchs Tamás jelen tárlata darabokra szabdalt történetszálakból építkezik. A látszólag különböző forrásokból származó mozaikok nem egyetlen, egyidőben lezajlott esemény képi részletei. A fragmentumok az elmúlt húsz év alkotásaiból bukkantak elő, ám témájuk és történetük évszázadokat és kontinenseket hidal át. A Qianlong-dinasztia idején készült páros urna, a muránói üvegművész millefiori technikájú serlege, az Apolló-űrhajó, Roger Moore balatoni portréja, vagy éppen egy magányos Oxyc**tin-tabletta: mind önálló világrész, amely valahol a vágy, a megszerezhetetlenség és az emlékezet metszéspontján áll.
Ha a részlegesen kitöltött idősíkokat egymás fölé helyezzük, felsejlik az alkotó önarcképe is: a gyűjtőé, aki tudja, hogy képtelen birtokba venni összes vágya tárgyát, ezért a megfestésük által igyekszik magához vonni őket. Ahogy Karl May Winnetou-jában Old Shatterhand puskája csövébe gyömöszöli az indián főnök rajzolt képmását, mondván: „Lelketek most itt van a puskám csövében”, úgy válik Fuchs Tamás ecsetje is eszközzé a birtoklás illúziójához. Amit nem lehet megvenni, azt meg lehet festeni — és az ábrázolás által a kiszemelt forma lelkének egy darabját magunkévá tenni.
A tárlat képein az ábrázolt alakok magányosak. A millefiori serleg helyenként duplának tűnik, de valójában egy; csak mintha kettős személyiséget hordozna. A klaviatúra magányos Z-billentyűje önmagában mit sem ér: Control gomb nélkül nincs visszacsinálás, nincs „undo”. Az egyedül ábrázolt Oxyc**tin-tabletta a nagy amerikai opioidválság sötét árnyát idézi: a pirula ritkán marad magában — hamar csatlakoznak társai. Egyedül boldogságot hoz, tömegesen elmúlást. Az Apolló-űrhajó egy pillanatra pandaarcot ölt — pareidolia: emberi vagy állati vonást látunk ott is, ahol nincs. Bár a maciarc elsőre cuki, a géptest valójában ugyanolyan egyedül van a világűrben, mint ahogy Simon Templar érezné magát a Balaton parton.
Fuchs Tamás munkáin az ábrázolt formák kontúrjain felsejlő kromatikus aberráció, a levegőég távolságot színező valőrje – a tónusok parányi eltérései – és a felvillanó szellemképek mind azt a bizonytalan, rezgő határvonalat húzzák meg, ahol a vágyott birtoklás és az örök távolság feszül egymásnak. Az antropomorfizmus – az emberi forma és érzelem keresése az élettelen dolgokban – végig ott kísért: serleg, urna, billentyű és géptest magányos világba vetettsége.
A Millefiori kiállítás képei így egyetlen kompozícióba rendeződnek: egy mozaikba, amely ezer virágból áll, de mégis az egyedüllétről szól.
A kiállítás 2025. július 9. és augusztus 8. között látogatható a galéria nyitvatartási idejében.
